Tulajdonképpen célbaértem

 November 1

Az a helyzet, hogy én tulajdonképpen célbaértem. Nehéz volt feldolgozni, hogy milyen körülmények között indult el a verseny. Illetve nem azt, hogy milyen, hanem azt, hogy utána versenyezni már nem könnyen hozhat bármilyen várt eredményt. 

CÉL: Ki, hogy, ki, miért - miért nem

Mióta teljesítettem ...sokféle visszatekintést olvastam, sokféle hírről értesültem. 

Volt, aki balesetet szenvedett mind a nők, mind a férfiak között. A férfi mezőnyben két férfit ütött el egy bedrogozott(? még tart a nyomozás) nő, lumbáris és nyaki csigolyája repedt, az aszfalt felszakította a bőrt a vádliján és az orra is eltörött az egyiküknek. Egy lezárt pályaszakaszon, szörnyű, hogy az ilyesmi megtörténhet.

A nők közül egy nő úgy esett el, hogy a kórházban ébredt fel törött kulcscsonttal. Nem tudja mi történt. A közös Facebook csoportban kérdezgeti, hogy ki tudja, ki látta, mert ő nem emlékszik rá.

Megjött a biciklid? Örülj neki... mert volt ismételten, akinek nem, vagy akinek megjött, de mondjuk megsérült, törött alkatrész. Az egyik résztvevő a férfi mezőnyben most posztolta, hogy neki nem jött meg. De szerencsére ismerte x,y,z-t, aki adott neki biciklit, biciklis cipőt, neoprént és végül meg tudta csinálni a versenyt. 

Nem kaptam defektet.
Nem estem el.
Megjött a biciklim.
Verseny előtti esésben sem ment tropára, se a bicikli, se én. A sebem pont annyira begyógyult, hogy tudtam a könyöklőt használni a versenyen.
A verseny közben nem fájt a csípőm, se az emelkedőn biciklin, se a síkon mikor nyomtam neki, se futás közben. Egy percig se. Fel se villant. Így zárom én ezt a versenyszezont. Elképesztő. Podersdorfban még éreztem pedig, a VB előtti utolsó versenyen majd 2 hónapja. 

Természetesen felsorolhatnék még ezeregy dolgot, mint például verseny reggelén nem hagytam el a chip-et, nem ment szét a neoprén cipzárja, nem találtam meg a biciklis cuccaim között összetörve a napszemüvegem, elázva a cuccom, nem felejtettem el betenni a zoknit.

Ahogyan azt is, hogy hozhattam volna otthonról: karmelegítőt, kesztyűt, szélálló biciklis réteget, kamáslit - rutintalan vagyok. Elhittem, hogy 28 fokban fogok versenyezni. Véletlenül sem készültem rá fel, hogy verseny előtt 10 fokkal csökken az átlaghőmérséklet, és hogy a verseny reggelén 2-3 fokban fogok ácsorogni, vacogni és a hidegben várakozni, attól félve, hogy még a verseny előtt teljesen kicsinál a hideg és el sem fogom tudni kezdeni a versenyt. 

What if

Nyilvánvalóan erre a listára pozitív és negatív irányban is nagyon sok minden felkerülhetett volna. Miért nem vittem el anyut és Andrást erővel, hogy megmutassam nekik, hogy hol a cél, hogy jó helyen várjanak, hogy ott legyenek, hogy lássanak, amikor befutok. 
Rengeteg olyan kérdést lehetne feltenni, olyan állítást lehetne leírni, amire utólag vagy könnyű vagy ugyanúgy lehetetlen választ adni. Egy másik részükre pedig most már tudom a választ. Legközelebb nyilván másképp cselekszem majd. 

Engedd el - próbálom, de még nem megy...

A verseny után nagyon nagy erőt kellett vennem magamon, volt még egy-két álmatlan éjszakám, hogy egy-két fájópontot teljesen el tudjak engedni. Miért?
Mert. Így történt. 
De megtörtént. ÉS ennek ellenére is erős tudtam maradni.
Rajtbaálltam.
Örömmel teli, csillogó szemekkel ugráltam neoprénben és énekeltem a Levitating dalszövegét a többi 35-39 éves triatlonistával együtt. Még most is hallom, ahogy megy a dal és mi énekeljük, egy páran szinte táncra lendülünk: 
"moonlight,
you're my starlight
I need you all night,
 come on, dance with me
I'm levitating"

Micsoda élmény! Majd egyik pillanatban, itt vannak. Mi... MI láthatjuk őket. Na ki jön ki elsőnek a vízből. Tippelünk magunk között. Mindenki Lucy-ra tippel és igen ő az első, de rögtön kifelé menet, valami holland(?) lány előzi le, 4.-ként jön ki Flora. Micsoda élmény őket élőben pár karnyújtásnyira látni magunktól, ahogy ugyanolyan megviselt fejjel jönnek ki és már tépik le magukról a neoprént.

Víz

Aztán végre mi is bemehetünk. Tü-tü-tü-tüüüüü: így mentünk be 4-5 másodpercenként egy sorban nem tudom hányan 5-6-an.
A tó kellemes 18 fokos víz édesen melegíti át átfagyott testemet, de legfőképp lábujjaimat. Keresztúszók most is voltak, és kellemetlen benzin illat.

Bicikli

És megyek, elindulok. Kellett volna még plusz réteg? Nem. De. Nem. De. Gerinek volt igaza. Hülye vagyok. Felvehettem volna. De nemsokára melegem lesz. De most fázom. De végülis nem olyan rossz csak az ujjaim fáznak. Nem tudok váltani baszki. Lecsúszik az ujjam, na még egyszer. Megint, basszus már!!! Álljak meg, hogy valaki váltson fel nekem az út szélén? DSQ-t kapsz! Ne állj szóba senkivel. Uristen, dehát... nem kell váltani, felváltottam már. Te jó ég. De hülye vagy. Uh micsoda táj. Itt versenyezni, milyen csodálatos. Bárhogyan is legyen - itt vagyok! Ezen a pályán. A világbajnokságon! Micsoda érzés!
50 km - első defektes. Kezdődik! Ez nem jelenti azt, hogy nekem is lesz. Nyugi. 
Snow Canyon - na végre. Tulajdonképpen jól öltöztem! Igen. Most már jó. Kezdem érezni a láb és kézujjaim. A törzsem már picit se fázik. Csak 50km kellett hozzá. Sebaj. 
És veszi le, cseréli, még egy lyukas gumi. És még egy. Huh, nyugi-nyugi-nyugi. Ha lesz, valahogy megoldod. Nálad van az ultradurvagyors kilövő felfújó lövedék, ha kell alkalmazod, vagy valaki, aki segít alkalmazza. De most minden ok.
Ez a rohadt Snow, Canyon, te - jó - ég! Ez így tényleg kemény a végén. Katának meg a két nappal ezelőtti srácnak is igaza volt. Csupaszon nem volt nehéz, de ennyi szint után ez a 6km-es emelkedő nemigen hiányzik már a lábikóknak. 
Watch out there will be a naked man. - Figyelj, lesz egy pucér srác... nem tudtam mire vélni, viccesek az amerikaiak!
Don't stop, don't slow down or I'll take it off! - Ne állj meg, ne lassíts vagy letépem ezt is magamról! - tartotta maga elé a kartonpapírból készült táblát egy csávó. Pucér volt. Tényleg. Mindössze egy ilyen Tarzanhoz méltó kartonból volt a cuccosa előtt kartontábla. Ahogy szép lassan szenvedtem fel magam, gondoltam nekünk is legyen már benne valami jó és odaszóltam neki, hogy "But I want you to take it off!" De én azt akarom, hogy vedd le! Kiáltottam oda neki - nem vette. Hát így jártam. Pedig nem száguldoztam felfelé... ügyesen az utolsó emelkedős szakasz környékére állt be, ahol már tényleg nehéz volt.

Futás

Vajon ideértek anyuék? Jó lenne látni őket. Gyors csere. WC - életem első versenye, ahol a bicikli után el kell mennem, sokat ittam, így sem eleget, de ehhez eleget. Magamra zárom a Toitoi ajtaját. És látom: Rajtam maradt a bal biciklis kesztyű és a karmelegítő, jövök ki a WC-ből, ami maga volt amúgy a megváltás és visszarohanok, letépem magamról a karmelegítőt a maradék kesztyűt és odaadom az önkéntesnek: can you put this into my bag? - Megkérem tegye be a depós zacskómba.
Yes, of course, and your number is: 586. Okay, it's 586, 586 - ismétli, nehogy elfelejtse. Elkezdek futni, mire ő  hátrafordul és már távolodás közben hallom, ahogy átadás közben kéri a zacskóknál levő önkéntest: Can you put this into the bag ....of 586? 
Gyenge vagyok. Erőtlen.
Nem toltam túl a biciklit. De akkor mit rontottam el?
Kevés alvás, 2 óra vacogás. De ez sem lehet most akadály.
Miért jöttem ide? Hogy elbukjam az egészet a futáson?
Közben előznek, én csak itt-ott. De engem elég sokan. Normál esetben nem zavar, de tudom, hogy ez nem a legjobb. Eszembe jut a sok jókívánságok között, például Peti kívánsága: azt kívánta, hogy olyat menjek, amivel utána meg leszek elégedve. Hát ezzel lehet nem leszek. De ez van.
Oké, akkor ezt most mind elfelejted. Nullázzuk le az elvárásokat. Szerettem volna valamit, valahogyan megfutni. De nem fogom tudni, mindegyis, hogy miért.

Mi marad?

A magamba vetett hit. És a tény, tudok futni. 
Menjünk még lejjebb.
Ha kell, lesétálom!
Tudok futni, nem kell séta. Csak lassú futás lesz.
El tudom fogadni, hogy akkor egy sokkal lassabb félmaratonom lesz, mint amire számítottam? 
Nem könnyen, nem szívesen, de el. Engedjünk el mindent. Itt vagyok! Végső soron!! Nem esik jól a futás, de megy. Ez is valami. Gyerünk. És ne feledd, szarul megy, de felfelé mész... kis egyenes, aztán megint emelkedő, az első 5-6km-en át. 
Beszorult a levegő. Most nem akarok belesétálni. Úgysem vágtatok majd elmúlik.
El is múlt. A golf pálya után nem sokkal szép lassan, kezdett elmúlni. 
Csak a feléig jussak el. Ez lefele milyen jó. Tudok futni. Tulajdonképpen, nem is megy rosszul: 4:44 pont elkapok egy lefelé mért értéket. Szuper.
Többet nem nézek az órára. Megy ez nekem. 
Hirtelen belebeg megannyi arc - most tuti nézik és látják élőben és örülnek neki, hogy kezdek megint gyorsulni. Bár nem tudják, hogy lefelé megyek, de nem is számít. Velem örülnek biztosan, hogy egész jól megy. - Itt még nem tudtam, hogy az otthoni szurkolótábor jelentős része már a bicikli közben elaludt.

Mindenki, aki gondolt rám... egy pillanat erejéig láttam őket magam előtt

Én láttam, ahogy Attila mondja: ez az, ez az!! Toljad neki!
Ahogy Csabi coach bátorít: igen, nem esik jól ez a gél, de szükséged van rá. Kitúrom és benyomom... SIS, később Sponser ultra, aztán megint SIS, kétszer egy fél banán. Közben iszom. A kóláról eszembe jut az életem második versenye Tatán és Szandi tanácsa: Én úgy szoktam, hogy 1 korty víz, 1 korty kóla, 1 korty víz. És nyúlok a kóla után a frissítőponton.
Előttem van, ahogy Lili, Endre és Júlia szurkolva követik az appot, ahogyan hugom, Lilla és férje, Gergő miközben Zeldát ringatják - megint felébredt és sír szegény; ahogyan Kitti és Lőrinc is követik az egyre gyorsabban mozgó pöttyöt: Nincs már sok hátra, gyerünk! 
Láttam magam előtt, ahogy talán többen a tritrendes csapatom közül úgyszintén örömmel látja a gyorsulást: Ez az Nusi! Keményen! - Attila, Metzner és Zoliék is nézik talán. Ahogy Geri is mondta Podersdorfban: szép ez a forma, tartsad!!
Andi, Zita és Réka is ott állnak valahol a képzeletemben és a pálya szélén drukkolnak: Ez az, menni fog! Megcsinálod!!
És látom, ahogy Sanyi is örömmel kicsit értetlenkedve: ezaz, megint megcsinálja, gyorsul!! követi az egyre gyorsabb kilómétereket, talán Bodzsó is rá-ránéz az applikációra, Zsolt és Kati? Ha nem is, lélekben velem vannak!

Mi nyom itt?

Mi ez? Még mindig nyom. De mi lehet ez? A két sótabi aluban, amit a cipőmbe dobtam, vagy esetleg az aluba csomagolt Algopyrin. A sótabit a bicikli elé tettem be és azt később láttam még otthon, hogy kiesett. Tehát: az Algopyrin. Szerintem az lesz az. Kicsit nyomja helyenként a bal lábujjaim. Ezzzz most már ottmarad! Én meg nem állok kivenni.

Itt is vagyunk?? Itt jöttem ki a bicikliből, akkor mindjárt fordulunk.
Mindjárt?! A frászt!!
Még vagy 2-3 siralmas kilométer.
Te jó ég, de hosszú ez. Én ezt nem hiszem el.
Na végre.... MÁSODIK kör és Vége.
VÉGE.
Az egésznek VÉGE. Akkor nem kell többet futni.
Az már a cél.
Annyira helyrejöttem, hogy szép lassan még az emelkedő ellenére is elkezdtem gyorsulni, később a számok ezt nem teljesen igazolták vissza, de én úgy éreztem és az érzés jó volt.
Felhőtlen! Talán meglesz az 5:30as félmaraton!

Elkezdtem előzni. A pályán már egyre többen voltunk. Minden sétálót, belesétálót hátbaveregettem. Come on, keep going! You're doing a great job!!
A második kör egész szépen ment. Futottam, bátorítottam kis híján azt mondhatom élveztem. Csabi, aki Alcatrazra és Lahtiba is elkísért, kicsattanó boldogsággal látja, szinte ott áll a pálya szélén - Gyerünk, gyerünk, ez az!!! Már csak egy kör!!

A helyszínen kerestem, de nem találtam meg anyut vagy Andrást a tömegben. Ha nem, nem. Így kell befejeznem, biztos minden rendben van, csak nem találnak. Biztosan valahol ők is ott vannak és drukkolnak, hogy megcsináljam, befejezzem!

Lefelé, már nincs sok hátra és most jön az utolsó... ez az utolsó kanyar. Ezután 200 méter és itt a cél. Könnybelábadnak szemeim. Majdnem elsírom magam.